5. Fejezet

    Szóval le akar rázni...? Oké. Nekem mindegy. Úgyis szakítani akarok vele, nem? De hogyha már így állunk tényleg megnézem a büfét -gondoltam. Lesétáltam a lépcsőn és tanácstalanul körülnéztem. Hol is van az a büfé? Simon azt mondta, hogy a földszinten. Köszike, Simon, ez az épület hatalmas, hogy találnám meg egyedül... Senki ismerőst nem vettem észre, akitől segítséget kérhettem volna. Francba! Nem mintha emlékeztem volna az osztálytársaim arcára.
-Lili? Lili! -szólongattak mögöttem. Óvatosan hátranéztem, és Levi vigyorgó arcával találtam szembe magam.
-Szia, Levi! -mosolyogtam rá.
-Simon otthagyott? -vonta fel a fél szemöldökét.
-Ja -bólintottam.
-Akkor csak a szokásos. Nem jössz a büfébe?
-De! -csillant fel a szemem. Levinek előjöttek a gondolat olvasó képességei?
-Akkor gyere! -húzott a kezemnél fogva. Érintésétől bizseregni kezdet a hasam. Ettől meglepődve hirtelen megálltam, mire valaki nekem ütközött.
-Vigyázz már, te... Ó, cső Lili! -mondta a mögöttem lévő srác, ezért hátrafordultam. Barna haja fel volt zselézve, de szerintem nem állt jó neki. Széles válla arról árulkodott, hogy nem én voltam az egyetlen, aki valaha nekiütközött, annyira ijesztőnek tűnt első látásra
-Ööö, szia -motyogtam halkan.
-Lili, megfognád a táskámat? -kérdezte.
-Bocsi, inkább nem -válaszoltam zavartan. Mért engedelmeskednék neki, nem vagyok a szolgája...
-Akkor nyíltan mondom: elengednéd ennek a lúzernek a kezét?
    Hupsz, észre sem vettem, hogy még mindig Levi kezét fogom.
-Hé! Húzz el innen, bunkó! -lökte félre Levi az útból. Mivel az idegen fiú elesett, gyorsan továbbsiettünk. De azért már elengedtem a kezét. Mert még nem járunk, vagy ilyesmi...
-Ez ki volt? -kérdeztem tőle.
-Benji. Ömm, vagyis senki. Nem érdemes ismerned -válaszolta idegesen. Bólintottam. Végül is igaza volt: mért akarnám megismerni az egyik régi állítólagos pasimat?
-Itt a büfé -mutatott előre Levi. Tényleg eléggé nagy volt. Sült hús illata terjengett a levegőben, amitől összefutott a nyál a számban. A polcokon sorban álltak a szendvicsek, üdítő, sütik, füzetek és még fülbevalókat is láttam kirakva. A pult mögött egy rövid, fekete hajú nő állt. Viszont a szinte tökéletes összképhez társult, hogy hosszú, nagyon hosszú sorban álltak a diákok.
-Ezt... Mind ki kell várni? -kérdeztem ijedten Levit.
-Aha... -bólintott lazán, majd amikor a rémült arcomat meglátta, hozzátette: - De nagyon gyorsan kiszolgálnak mindenkit, ezért hamar sorra fogunk kerülni. Amúgy itt a melegszendvics eszméletlenül finom!
    Levinek igaza volt. Pár perc múlva már nem volt senki sem előttünk.
-Két melegszendvicset kérünk -tette a pultra a pénzt, majd rám nézett, amikor még mindig a zsebemben kotorásztam. -Nem kell kifizetned, meghívlak.
-Köszi -bólintottam hálásan, ugyanis amit az anyám adott pénzt ebédre, úgy látszik otthon hagytam.
-Tessék -adott a kezünkbe a büfésnéni egy-egy gőzölgő melegszendvicset. -Jó étvágyat!
-Köszönjük -intett neki Levi, majd hozzám fordult. -Gyere, üljünk le!
    Kimentünk az udvarra, és letelepedtünk egy padra. Beleharaptam a melegszendvicsembe.
-Hmm, életemben nem ettem még ilyen finomat -bólogattam elismerően.
-Vagy legalábbis nem emlékszel rá -tette hozzá Levi szórakozottan.
-Ja -mosolyogtam rá.
    Csendben ettük a melegszendvicsünket, de ez nem volt kínos csend: inkább olyan kellemes, természetes hallgatagság volt. Nap végéig ücsörögtem volna így, de hirtelen kivágódott az ajtó, és Simon lépett ki rajta. Azonnal kiszúrt engem, és szélsebesen futott hozzánk.
-Jaj ne, most balhézni fog? -csúszott ki a számon, de szerencsére nem olyan hangosan, Levi hülyének nézzen.
-Lili, miért nem vártál meg? Már egy órája téged kereslek! -kiabálta az arcomba.
-Simon, a szünetek 15 percesek -mondtam neki közömbösen. Meghökkenten bámult rám, ami miatt gúnyosan elmosolyodtam.. Nyilván arra számított, hogy a bocsánatáért fogok könyörögni.
-Tudod mit, Simon? -húztam gonosz mosolyra a szám. -Szakítok veled. Nem is tudom, hogy eddig miért jártunk...
    Simon arcáról a döbbenet dühre váltott át, és elvörösödött a feje.
-Lili, én sem értem! Akkora bunkó vagy, miért járnék egy ilyen lánnyal? -mondta majdnem ordítva, mire a homlokán egy ér ijesztően mozogni kezdett.
-Miért nem érted meg, hogy mindenki utál? Húz el innen! -szólt bele Levi. Simon feje még jobban piros lett, ha ez egyáltalán lehetséges, majd szó nélkül elviharzott.
-Ez azért kicsit durva volt, nem? -húztam el a szám.
-Nem. Megérdemelte -bólintott Levi szigorú arccal.
-Ööö, miért is?
-Hagyjuk -legyintett.
-De tényleg, miért utáljátok ennyire Simont? -kérdeztem most már gyanakodva. Hiszen nem ő volt az egyetlen: Ákos is Seggfej Simonnak nevezte. Amikor Levi még mindig tétovázott, rákiabáltam:
-Mondd el!
-Oké, nyugi. Azért, mert... -kezdte lassan kiejtve a szavakat, de csöngettek. -Jé, máris eltelt a szünet? De kár így csak később tudom elmondani. Amúgy neked német órád jön, nekem megy angol! Szia!
    Csak bámultam utána, amint sietős léptekkel elmegy. Hát, mellettem senki nem tud maradni egy szünetnél tovább? Fáradtan rogytam le a padra, és összeszorított szemekkel próbáltam kielemezni az előbb történteket. Ültem volna még legalább egy órán át, de egy kéz felrántott a padról.
-Jaj, Lili, mi baj? -találtam szembe magam Vera őzikeszemével.
-Semmi, semmi... -ráztam meg a fejem erőltetett mosollyal az arcomon.
-És mit csinálsz itt tök egyedül? Gyere, mindjárt kezdődik az óra!
    Attól kezdve, hogy együtt mentünk németre, az ebédig Verával töltöttem a napot. Nagyon sokat nevettünk (főleg a rémes menzás kaján), meg beszélgettünk és sokat mesélt arról, hogy korábban miket csináltunk együtt. Viszont azt észrevettem, hogy Levi egyszer sem nézett rám, és feltűnően került engem. Csak ebéd után, amikor Verától már elköszöntem, és a táskám cipzárjával szerencsétlenkedtem lépett oda hozzám.
-Segíthetek? -kérdezte angyali mosollyal az arcán, és választ nem várva behúzta a táskámat.
-Kösz -motyogtam. Mért viselkedik úgy, mintha semmi sem történt volna?
-Nincs mit. Amúgy Lili, gondolkoztam, és rájöttem, hogy eddig miért utáltuk Simont -kezdte és nem tudta elkerülni a figyelmem a többesszámot.
-Na, miért? -húztam fel a fél szemöldökömet.
-Azért, mert eddig veled járt -mondta szinte suttogva, lehunyta a szemét, és közelebb hajolt az arcomhoz...