3. Fejezet

   Bámultam a sorokat, és nem tudtam megmozdulni. De én... csak Simonnal járok. Ugye...? Gondolkodás nélkül bezártam az egészet. Elég, nem akarok többet látni. Könnyeimet visszatartva feküdtem az ágyamon, és úgy nyomott el az álom...

                                                            *            *             *

-Hahó, Lili! Kelj már fel, Lili!
-Mindjárt... -fordultam a másik oldalamra.
-Naaa, Lili! -bökdöste a vállamat az apám.
-Nemmm... -szorítottam össze a szemem.
-Lili, menned kell a suliba, 7 óra van!
-Mért kéne suliba mennem?
-Mert így valószínűleg hamarabb  visszatérnek az emlékeid.  Na, öltözz! -húzta le rólam a takarót. Hű, úgy tűnik, az apám kitartó ember.
-Oké -mondtam, és az ajtóra mutattam. -De akkor menj ki!
-Persze, de akkor megígéred, hogy nem alszol vissza? -nézett rám gyanakodva az apám.
-Ühüm -bólogattam.
-A ruháid abban a szekrényben vannak -mutatott rá. -És siess, nehogy elkéss!
   Amikor végre kiment, körülnéztem. Az említett szekrény mellett egy nagy tükör állt. Odamentem és megnéztem a tükörképem. Szőke haj... Hű, nagyon hosszú, vajon mióta növeszthetem? Egy ideig még bámultam magamat, aztán kinyitottam a szekrényt. A legtöbb ruha nem tetszett: mély dekoltázsuk és rikító színük volt. Rövid kutatás után találtam egy egész normális bordó pólót, és egy háromnegyedes farmert. Az asztalon lévő fehér érintős teló szerint  kedd volt, keddre bepakoltam, aztán lementem a konyhába.
-Jó reggelt, kicsim! -nyomott az anyám egy puszit a fejemre. -Simonnal mész a suliba, mindenhová el fog kísérni, és bemutatja neked a barátaidat.
   Simon. Vagyis az egyik pasim. Uhh, mi lesz ebből... És ez a Benji a másik...?
-Lili, itt az uzsid -zavarta meg az elmélkedésemet, majd az órájára nézett. -Simon 5 perc múlva itt lesz. Rakd el a mobilodat, hogy baj esetén tudj értesíteni minket! Az asztalodon van. Ja, és itt vannak az irataid, ezt is tedd el! -nyomott a kezembe egy sárga irattartót.
-Öhm, oké -néztem bele a személyimbe. Név: Horváth Lilla, születési időpont: 1997. január 28.
-15 éves vagyok...? -motyogtam magamnak.
-Igen, három hónapja lettél 15 -válaszolt az anyám. -De, siess már, mert elkésel!
  Felszaladtam a lépcsőn a szobámba, és felkaptam a mobilom. Április 17.-e van. Lassan visszasétáltam a konyhába, és leültem egy székbe.
-Anyu -szólaltam meg hirtelen. -Nem tudod, hogy hogy hívják azt a lányt, aki mellettem feküdt a kórházban?
-Dorkának, azt hiszem. Miért?
-Olyan szimpinek tűnt. A vezetéknevét nem tudod? Bejelölném facebookon.
-Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus. De ha nagyon akarod, utánanézek.
-Köszi. Anyu, te hány éves vagy?
-Negyvenkettő -felelt.
-És mit dolgozol?
-Fogász vagyok -csöngettek. -Ó, itt van Simon. Menj és vigyázz magadra!
-Oké, szia! -vettem a vállamra a táskámat. Egy nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
-Szia, Lili! -lépett hozzám Simon féloldalas mosollyal az arcán és közel hajolt hozzám. A szája már épp a számhoz ért, de ellöktem magamtól
-Ú, bocsi! -nyújtottam a kezem, hogy kihúzzam a bokorból, de ő segítség nélkül felállt. -De. Még. Ne. Ne csókolj meg!
-Rendben. Hhö. Nem csókollak meg. A kezedet foghatom? -nézett a szemembe gúnyosan. Hű, eszméletlenül szép szeme van... Akaratlanul is elpirultam és a cipőmet bámultam.
-Ööö... Igen, bocsi. Ja, és a kezem... Foghatod. Mármint... -túrtam bele a hajamba.
-Na jó, megbocsájtok, de többet ne lökdöss! -nyújtotta felém a kezét durcás arccal.
-Oké -húztam be a nyakam.
   A suliig az út köbö negyed óra volt gyalog, de mégis egy szót sem beszéltünk egész idő alatt.
-Figyi, Lili -fordult meg a kapunál. -Tőlem csinálhatjuk azt, hogy egész nap nem szólunk egymáshoz, de te szívnád meg. A többiek azt se tudják, hogy amnéziád van. A nevüket sem tudod. Nem gondolod, hogy gáz lenne, ha a legjobb barátnődhöz odamennél, hogy ,,jaj, hogy is hívnak, elfelejtettem!'' Hm? Mi van, már néma is lettél?
-Neeem, dehogy! -feleltem ijedten. Ez egy idegbeteg. Viszont igaza van, szükségem van rá. Még pár hétig el kell viselnem a lélegzetelállítóan szép szemét... Vettem egy mély levegőt, és kihúztam magam, hogy ne tűnjek olyan esetlennek.
-Bocsi, tudom, bunkó vagyok. Viszont kérlek ne hagyj egyedül! -néztem rá bociszemekkel. Amúgy nem mondtam igazat. Ő a bunkó, nem én.
-Rendben -forgatta a szemét. Huhh, ez bejött. -Akkor gyere!
-Simon, hányadikos vagyok? -kérdeztem, amíg egy folyosón vezetett.
-9.b-s, egy osztályba járunk -válaszolt szórakozottan, és kinyitotta a termünk ajtaját. Beléptünk, és 20 csodálkozó szempárral találtuk szemben magunkat.
-Óóó, cső Lili! Mi van, mégsem haltál meg? -röhögött egy szőke, kék szemű álompasi.
-Nem, nem haltam meg -nevetgéltem zavaromban.
-Osztály, figyeljetek! -szólalt meg Simon. -Lilinek átmeneti amnéziája van a fejsérülése miatt. Csak azért jöhetett iskolába, hátha hamarabb visszatérnek az emlékei. Mutatkozzatok be neki!
-Hú, Simike, mióta gyakorlod ezt a beszédet? -kérdezte a szőke- kékszemű fiú, mire az egész osztály nevetésben tört ki, és Simon csikorgatni kezdte a fogait. -És Lilus, mivel nem emlékszel semmire, Seggfej Simont kidobhatod, és velem fogsz járni!