4. Fejezet

 Sziasztok! A kövi fejezetet csak két hét múlva tudom felrakni, mert megint táborban leszek. Addig is jó olvasást! ;)

  Simon feje elvörösödött a dühtől. Káromkodott egy nagyon hosszút és választékosat, majd nekiugrott a fiúnak és fojtogatni kezdte.
-Ne, Simon, hagyd abba! -sikította mögöttük egy lány.
-Simon, te rohadék... -sziszegte a fiú, és orron vágta Simont. Az arcáról csorgott a vér, vörösre festve a pólóját.
   Az ajtó kinyílt mögöttem, és egy negyvenes éveiben járó barna hajú, szemüveges férfi lépett be rajta.
-Szervusz, Lili, hallom... -kezdte, de elakadt a lélegzete. -MI FOLYIK ITT?! -ordította kidülledt szemekkel.
-Maximum Simon vére, de az már mindjárt megalvad, vagyis valaki valószínűleg nyitva hagyta a csapot -közölte egy idióta az utolsó előtti  sorban.
-Levente ez nem vicces! -csapott az asztalra a tanár. Vajon az embereknek kieshet a szemük, csak mert mérgesek? Mert ő már egészen közel volt ehhez. -Simon, tűnés az orvosi szobába! Ki csinálta ezt vele?!
-Én voltam -tette fel a kezét az álompasi.
-Kísérd el Simont, és amikor összerakták őt az orvosiban, menjetek le az igazgatóiba!
-Rendben -szólalt meg Simon rekedtes hangon. -De tanár úr, ezt olvassa el! -nyomott a kezébe egy levelet, majd a másik fiúval együtt kiment a teremből. Amíg a tanár a sorokat bámulta, én körülnéztem. Az osztálytermünk nem volt nagynak mondható, de azért kicsinek sem. Kettes padok álltak, egy sorban három. Ránézésre több fiú volt, mint lány. Az álompasinál jobban csak egy fiú tetszett: akit az imént Leventének neveztek. Sötétbarna haja az arcába lógott, és furcsa, zöld szemével engem bámult. Pillantásától elpirultam, ezért gyorsan elfordítottam a fejem.
-Lili, az anyukád írt igazolást a dolgozatok alól, de azért próbálj figyelni az órákon! Én a matematika tanárod, és az osztályfőnököd vagyok, Kováts Vilmos tanár úr. Osztály! Kérlek titeket, mutatkozzatok be Lilinek!
   Már kb. az ötödik osztálytársam mondta el a nevét, és beszélt magáról, amikor Simon és a másik fiú belépett.
-Na, mit mondott az igazgató úr? -szakított félbe a tanár egy igencsak lelkes lány beszámolóját a megismerkedésünk történetéről.
-Mindketten kaptunk egy igazgatóit -felelt unottan Simon.
-Értem. Folytasd kérlek! -biccentett Kováts tanár úr Klári felé. Vagy... az előtte ülő vörös hajú lányt hívják Klárinak? Áhh, nem tudom.
-Bocsánat, tanár úr, leülhetnék? -szólaltam meg halkan, mire Klári (?) sértetten rám nézett, amiért megint félbeszakították. -Mert már kezd fájni a lábam...
-Persze -bólintott.- Ott ülsz, Vera mellett -mutatott egy üres helyre az utolsó sorban. Ami mellesleg pont Levente mögött volt.
   Odasétáltam, leültem és rámosolyogtam Verára. Sötétszőke, göndör haja volt, és a füzetébe egy mangafigurát rajzolgatott.
   Igaz, hogy ez az egész bemutatkozásos dolog miattam volt, viszont engem nem nagyon érdekelt. Persze fél füllel hallgattam a ,,kiselőadásokat", de csak amikor Leventére került a sor, akkor figyeltem csak igazán oda.
-Levi vagyok -nézett rám féloldalas mosollyal. -és...
-Azt hiszem magamról, hogy vicces vagyok, pedig nagyon nem! -utánozta Levi hangját a szőke- kékszemű fiú, aki valamivel ezelőtt mutatkozott be, és Ákosnak hívták.
-Kussolj már, seggfej! -mondta idegesen Levi. Ezek vajon utálják egymást, vagy csak hülyéskednek?
-Hé, hallgassuk meg egymást! -szólt közbe a tanár. -És egy perc múlva csengetnek, szóval aki kimaradt -mutatott két lányra. -Azok mutatkozzanak be Lilinek később! El lehet pakolni.
-Vera! Figyelj már, Vera! -sziszegte egy fiú (azt hiszem, Vince) mellettünk, és egy papírcetlit dobott az füzetére. Kérdőn néztem a padtársamra, de ő csak megrázta a fejét.
   Miután csengettek, felálltam és Verával együtt kiléptem a teremből, de ő megtorpant.
-Egy pillanat -mondta nekem.
-Oké -bólintottam.
   Vera nézte a teremből kilépőket, és amikor Simon következett, utánaszólt.
-Simon, várj egy kicsit! -óvatosan körülnézett, és csak aztán fordult vissza. -Hogy érted azt, hogy...
-Khm... -köszörlte a torkát Simon. -Lili, nem akarsz venni valamit a büfében? A földszinten van, és nagyon széles a választék. De siess, mert hosszú lesz a sor!
-Nem, most nem vagyok éhes -ráztam meg a fejem.
-Én viszont igen! Nem vennél nekem egy melegszendvicset? A pénzt majd suli után visszaadom.
-De...
-Menj már! -tolt el engem. Hmm... Szóval le akar rázni...?

3. Fejezet

   Bámultam a sorokat, és nem tudtam megmozdulni. De én... csak Simonnal járok. Ugye...? Gondolkodás nélkül bezártam az egészet. Elég, nem akarok többet látni. Könnyeimet visszatartva feküdtem az ágyamon, és úgy nyomott el az álom...

                                                            *            *             *

-Hahó, Lili! Kelj már fel, Lili!
-Mindjárt... -fordultam a másik oldalamra.
-Naaa, Lili! -bökdöste a vállamat az apám.
-Nemmm... -szorítottam össze a szemem.
-Lili, menned kell a suliba, 7 óra van!
-Mért kéne suliba mennem?
-Mert így valószínűleg hamarabb  visszatérnek az emlékeid.  Na, öltözz! -húzta le rólam a takarót. Hű, úgy tűnik, az apám kitartó ember.
-Oké -mondtam, és az ajtóra mutattam. -De akkor menj ki!
-Persze, de akkor megígéred, hogy nem alszol vissza? -nézett rám gyanakodva az apám.
-Ühüm -bólogattam.
-A ruháid abban a szekrényben vannak -mutatott rá. -És siess, nehogy elkéss!
   Amikor végre kiment, körülnéztem. Az említett szekrény mellett egy nagy tükör állt. Odamentem és megnéztem a tükörképem. Szőke haj... Hű, nagyon hosszú, vajon mióta növeszthetem? Egy ideig még bámultam magamat, aztán kinyitottam a szekrényt. A legtöbb ruha nem tetszett: mély dekoltázsuk és rikító színük volt. Rövid kutatás után találtam egy egész normális bordó pólót, és egy háromnegyedes farmert. Az asztalon lévő fehér érintős teló szerint  kedd volt, keddre bepakoltam, aztán lementem a konyhába.
-Jó reggelt, kicsim! -nyomott az anyám egy puszit a fejemre. -Simonnal mész a suliba, mindenhová el fog kísérni, és bemutatja neked a barátaidat.
   Simon. Vagyis az egyik pasim. Uhh, mi lesz ebből... És ez a Benji a másik...?
-Lili, itt az uzsid -zavarta meg az elmélkedésemet, majd az órájára nézett. -Simon 5 perc múlva itt lesz. Rakd el a mobilodat, hogy baj esetén tudj értesíteni minket! Az asztalodon van. Ja, és itt vannak az irataid, ezt is tedd el! -nyomott a kezembe egy sárga irattartót.
-Öhm, oké -néztem bele a személyimbe. Név: Horváth Lilla, születési időpont: 1997. január 28.
-15 éves vagyok...? -motyogtam magamnak.
-Igen, három hónapja lettél 15 -válaszolt az anyám. -De, siess már, mert elkésel!
  Felszaladtam a lépcsőn a szobámba, és felkaptam a mobilom. Április 17.-e van. Lassan visszasétáltam a konyhába, és leültem egy székbe.
-Anyu -szólaltam meg hirtelen. -Nem tudod, hogy hogy hívják azt a lányt, aki mellettem feküdt a kórházban?
-Dorkának, azt hiszem. Miért?
-Olyan szimpinek tűnt. A vezetéknevét nem tudod? Bejelölném facebookon.
-Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus. De ha nagyon akarod, utánanézek.
-Köszi. Anyu, te hány éves vagy?
-Negyvenkettő -felelt.
-És mit dolgozol?
-Fogász vagyok -csöngettek. -Ó, itt van Simon. Menj és vigyázz magadra!
-Oké, szia! -vettem a vállamra a táskámat. Egy nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
-Szia, Lili! -lépett hozzám Simon féloldalas mosollyal az arcán és közel hajolt hozzám. A szája már épp a számhoz ért, de ellöktem magamtól
-Ú, bocsi! -nyújtottam a kezem, hogy kihúzzam a bokorból, de ő segítség nélkül felállt. -De. Még. Ne. Ne csókolj meg!
-Rendben. Hhö. Nem csókollak meg. A kezedet foghatom? -nézett a szemembe gúnyosan. Hű, eszméletlenül szép szeme van... Akaratlanul is elpirultam és a cipőmet bámultam.
-Ööö... Igen, bocsi. Ja, és a kezem... Foghatod. Mármint... -túrtam bele a hajamba.
-Na jó, megbocsájtok, de többet ne lökdöss! -nyújtotta felém a kezét durcás arccal.
-Oké -húztam be a nyakam.
   A suliig az út köbö negyed óra volt gyalog, de mégis egy szót sem beszéltünk egész idő alatt.
-Figyi, Lili -fordult meg a kapunál. -Tőlem csinálhatjuk azt, hogy egész nap nem szólunk egymáshoz, de te szívnád meg. A többiek azt se tudják, hogy amnéziád van. A nevüket sem tudod. Nem gondolod, hogy gáz lenne, ha a legjobb barátnődhöz odamennél, hogy ,,jaj, hogy is hívnak, elfelejtettem!'' Hm? Mi van, már néma is lettél?
-Neeem, dehogy! -feleltem ijedten. Ez egy idegbeteg. Viszont igaza van, szükségem van rá. Még pár hétig el kell viselnem a lélegzetelállítóan szép szemét... Vettem egy mély levegőt, és kihúztam magam, hogy ne tűnjek olyan esetlennek.
-Bocsi, tudom, bunkó vagyok. Viszont kérlek ne hagyj egyedül! -néztem rá bociszemekkel. Amúgy nem mondtam igazat. Ő a bunkó, nem én.
-Rendben -forgatta a szemét. Huhh, ez bejött. -Akkor gyere!
-Simon, hányadikos vagyok? -kérdeztem, amíg egy folyosón vezetett.
-9.b-s, egy osztályba járunk -válaszolt szórakozottan, és kinyitotta a termünk ajtaját. Beléptünk, és 20 csodálkozó szempárral találtuk szemben magunkat.
-Óóó, cső Lili! Mi van, mégsem haltál meg? -röhögött egy szőke, kék szemű álompasi.
-Nem, nem haltam meg -nevetgéltem zavaromban.
-Osztály, figyeljetek! -szólalt meg Simon. -Lilinek átmeneti amnéziája van a fejsérülése miatt. Csak azért jöhetett iskolába, hátha hamarabb visszatérnek az emlékei. Mutatkozzatok be neki!
-Hú, Simike, mióta gyakorlod ezt a beszédet? -kérdezte a szőke- kékszemű fiú, mire az egész osztály nevetésben tört ki, és Simon csikorgatni kezdte a fogait. -És Lilus, mivel nem emlékszel semmire, Seggfej Simont kidobhatod, és velem fogsz járni!