...

Hali!
Üdv újra, kedves olvasóim! (Ha még léteztek egyáltalán.)
Először is: Boldog Karácsonyt! -és újévet, bár az még messze van...- Remélem az ajándékaitok közt akad néhány könyv is :) (Amúgy én zseniálisan jó könyveket kaptam! :D)
Másodszor: Ne nagyon számítsatok a blog folytatására. Nagyon szeretek írni, de... valahogy ez a történetem annyira nem köt le. Ráadásul hozzá kell tennem, hogy lusta vagyok ahhoz, hogy folytassam. Erősen gondolkoztam rajta, hogy esetleg elkezdenék egy olyan blogot, amin könyvekről írok, de inkább nem ígérnék semmit. Szóval...

Oszd meg és nyerj könyvet!

Sziasztook! Már megint nem részt hoztam (tudom, egy lusta dög vagyok), hanem a kedvenc blogom írója éppen egy könyvön dolgozik, és emiatt van ez a nyereményjáték. :)

Mesélek neked egy lányról, lerajzolod? A haját fesd vörösre, a szemét szürkére, olyan kavicsszínűre, a pólóját zöldre, a nadrágját kékre. A lelkébe színezz sok-sok érzelmet, keserűt és édest, elhaltat és elevent.

Ha ezzel megvagy, ülj nyugodtan és szemléld néhány percig: figyeld, hogy elevenedik meg előtted az élete, ahogy izzik a sok érzelem...

Aztán cseréld fel a színeket, a külsőt és belsőt: már nem számít sem a szem- és hajszíne, csak a lelkét lesd, a kavicsszürkét, amelyből lassan lángoló vörös lesz...

Ez a lány Violet.

Zenész New Yorkban.

És szerelmes.

Violet Brightmore sikeres, fiatal énekesnő, aki érdekes munkája ellenére minden egyes napját ugyanolyan monoton menetben tölti: munkába megy, bedob egy kávét, este koncertre indul, de a nap végén pontosan ugyanolyan magányosan hajtja álomra a fejét, ahogy reggel ébredt. Egészen addig, amíg...

Érdekel egy zenés, romantikus, humoros regény szerethető karakterekkel és bárkivel előfordulható élethelyzettel? Akkor kijelenthetem: megtaláltad, amit kerestél!

Ez a Három akkord az élet.

Már a célegyenesben: nemsokára megjelenik könyvben is!

További információkért, különlegességekért, részletekért látogasd meg az alábbi Facebook oldalt: www.facebook.com/sarkozi.erika

Néhány olvasói vélemény:

BabyAngel:

„Erős jellemek, katartikus pillanatok, cselszövések, megtört érzelmek, ármányok és mindemellett szerelmek is megbújnak a sorok között, mindazonáltal pedig a karaktereidben is! Szemet gyönyörködtető, ahogy az emberi jellem színes skáláját mindvégig felvonultatod előttünk, mi pedig ezáltal igenis gazdagabbnak mondhatjuk magunkat! (...) Aki egyszer is beleéli magát majd Violet szerepébe, garantálom, hogy nem akar majd többé kibújni belőle, hiszen mindent megtalálhat ennek a lánynak a lelkében. A kitartást, a barátságot, a szerelmet, a sikert, mindezek mellett pedig remekül megfér a csalódottság, a bánat, a bukás. (...) Kinőttünk már a tündérmesékből, s talán mind tudjuk, hogy nincs élet buktatók nélkül.”

Liz:

„Nem tudom, hogyan kell elkezdeni egy ajánlót, de azt tudom, hogy már tűkön ülve várom, hogy végre kezemben tarthassam a Három akkord az élet teljes életnagyságú, nyomtatott, bekötött – és természetesen dedikált – változatát. Ugyan, csak keveset tudok – egyelőre – a történet tartalmáról, de egy valamit biztosan elmondhatok: imádnivaló karakterekkel van tele. És mivel nem utalhatok sejtelmesen arra, milyen szerelmi háromszögek bonyolódnak a könyvben, vagy mennyire imádom Violet Brightmore kapcsolatát egy bizonyos Derek Goldhawk nevű szépfiúval (és ott van még Colin is, akit szintén szeretni kell, mert csak), így arról szeretnék elsősorban írni, hogy mennyire, de mennyire büszke vagyok rád, Nilla.

Talán kevesen mondhatják el magukról ugyanazt, amit én: Nilla az én mentorom, tanítóm és némiképp a példaképem. Talán soha, de soha nem jutok el odáig, ahol most tartok, ha nem jön ő a kritikáival, a véleményeivel és páratlan támogatásával. Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy Nilla az egyik legtehetségesebb elsőkönyves író e kerek világban, akivel valaha találkoztam. Nemcsak sokoldalú stílusa, helyénvaló humora, választékos szóhasználata, fogalmazása és fantáziája teszi olyan különlegessé, de mindaz a tudás és intelligencia is, melynek egy részét én magam is eltanulhattam tőle. (...) Na, de a lényeg lényege: mindenki rohanjon, és szerezze befelé a Három akkord az életet, amint és amilyen gyorsan csak tudja, mert kötelező olvasmány! Csak jobb, mint az Antigoné vagy a Rómeó és Júlia... Sokkal jobb...”

Evelyn:

„Ezt a történetet olyan embereknek ajánlom, akik végtelen álmodozók, imádják a vicces, mégis határtalanul romantikus történeteket, s mindenekelőtt a zene fontos része a lényüknek. A filmeket is gyakran az ember a cím vagy akár a dal alapján választja, nos, mondhatjuk, hogy ez nem egy átlagos "film", hisz a szerelem a zenével egyesül, mely nemcsak a címben, hanem a direkt a könyvhöz írott versekben, dalokban is tükröződik.

Nem azt mondom, hogy nincs még több száz remek történet, mert igenis, van! De hisz kérem szépen, minden tele van misztikummal, mi van a való élettel? Abból ki táplálkozik? 

Vannak több ezren, akik olyan ajánlásokat tesznek, melyben leírják a – kiszakadás a való életből – effektust. De az emberek többségének rejtett tanácsok, támaszok kellenek, és ez a könyv tökéletes példa.”

Ha TE is csatlakozni szeretnél a játékhoz, hogy megnyerhesd a könyvet a végén, látogasd meg a www.valoszinutlen.blogspot.comwebhelyet, és nézd meg a feltételeket!

Vagy like-olj itt: www.facebook.com/sarkozi.erika

Díj :)

Naszóval. Kaptam egy ilyen díjat Dottyától, akinek nagyon köszönöm <3

1. Tedd ki a díjat!

Oké:)

2. Írj magadról 5 dolgot!:

-Naaaagyon szeretem a Mentalista című sorozatot <3

-Valamikor meg szeretnék tanulni izlandiul és/vagy szeretnék kimenni Izlandra :)

-A kedvenc gyümölcsöm a nektarin (nyami)

-Szeretem az olyan vörös pöttyös könyveket, amik nem vámpírosak (pl. Árnyékvilág, Mentsük meg Júliát, stb)

- Mivel ugye elkezdődött a suli, még kevesebb időm van blogot írni :/ 

3. Jelölj meg három embert!

- Álmodtunk volna?

- Gitta nyaral

- Tökéletlen tökéletesség

Amúgy a kövi fejezetet már elkezdtem írni, de nagyon lassan haladok vele :/

7. Fejezet

-Neee -suttogta. -Csak Dórit ne...

-Miért, ki ez a Dóri? Egy őrült tömeggyilkos? -kérdeztem, mire Vera elhaló hangon felkuncogott. Bár ez a ,,kuncogás" inkább halálhörgésre emlékeztetett. -De tényleg, ki ő?

    Vera legyintett. Furdalt a kíváncsiság, de látszott rajta, hogy nem akarja elmondani, ezért inkább nem nyaggattam. Vera egy idő után meg sem mozdult, csak bambult maga elé. Kicsit kínosnak éreztem, hogy így nem beszélünk, vagy ilyesmi, emiatt hogy legalább csináljak valamit, visszaraktam a mobilomat a táskámba.
-Már mész is? -kérdezte félénken.
-Ööö, nem -ráztam meg a fejem.
-Oké -fújta ki a levegőt. -Akkor megnézzük a New Moon -t is?
-Persze -nevettem fel. -Újhold?
-Aham. A Twilight második része -mosolyodott el ő is.
-És legalább van olyan jó, mint a Twilight?
-Háát, nehéz dönteni, de nekem az 1. rész jobban tetszett- vonogatta a vállát..- De szerinted tényleg nem jó?
-Nem azt mondtam, hogy nem jó... Csak azt, hogy olyan furi.
-Pedig régen ez volt a kedvenc filmünk.
-Igen?
-Igen. Nem hiszed el? -csodálkozott.
-De, csak... Mindegy -legyintettem.
    Csöngettek.
-Megyek, megnézem, hogy ki az -állt fel.
-Vera? Azt hiszem, Dóri lesz az.
-Ó. Akkor inkább maradok -ajtócsapódást hallottunk, mire kérdőn Verára néztem. -Akkor szerintem mégsem Dóri az,  hanem csak az apukám jött haza.
-Ja -bólogattam.
-Szia, apuuuu! -ordította, és szerintem nem csak a másik szobában, a szomszédos országokban is hallották.
    Válasz nem érkezett, helyette egy lány lépette a szobába. Rövid, festett vörös (vagy inkább piros?) haja  volt, meg feltűnő sminkje, és biztos voltam benne, hogy ez nem Vera apukája.
-Hahh, azt hitted, hogy az idióta apád vagyok? -húzta fel az ívelt és nagyon, nagyon vékony szemöldökét.
-Dóri? -szólalt meg halkan Vera. -Mit... Mit keresel itt?
-Hívtatok, ezért jöttem -biccentett felém a lány, ezek szerint Dóri, mire Vera a sírás határán elkerekedett szemekkel nézett rám.
-De hát nem is hívtunk! -mondtam határozottan.
-Lili, ne játszd a hülyét -nézett rám lesújtóan. -Gyere, menjünk innen, hányingerem van ettől a helytől.
-Hogy jutottál be? -vágott bele a válaszomba Vera cérnavékony hangon.
-Nyitva hagytad az ajtót, te barom -felelt, és azt hiszem, ha gyilkolni tudott volna a tekintetével, Vera már rég halott lett volna. -Akkor jössz?
-Nem -válaszoltam, mert ezt nyilvánvalóan nekem címezte, annak ellenére, hogy közben előkapta a mobilját és beírt valamit. De amikor megszólaltam, megállt a keze, és lassan felemelte a fejét.
-Nem? Tehát átpártolsz... ehhez?
-Igen! -emeltem fel a hangom. -És most tűnj innen!
    Dóri szó nélkül megfordult és kiment. Egyszer nézett csak vissza, és tekintetét az enyémbe fúrta. Pillantásával azt üzente: ,,ezt még megbánod!". Komolyan, lehet, hogy nehéz elhinni, de tisztán hallottam a fejemben.De valószínűleg hallucináltam. Vagy csak teljesen meghülyültem, amikor elütött az az autó.
-Ömm... Szerintem nem tudja, hogy amnéziád van -nézte Vera az előbb becsukódott ajtót.
-Szerintem sem -ráztam meg a fejem.
-Figyi... Nem lehetne elhalasztani ezt a filmnézést? Nagyon fáj a fejem.
-Ez azt jelenti, hogy menjek el?
-Ühüm -bólogatott szomorúan.
-Akkor szia... És jobbulást! -vettem a vállamra a táskám, és kimentem a házból.
    Kicsit nehéz volt hazatalálni, mert bolyongtam egy ideig az utcákban, már az is megfordult a fejemben, hogy becsöngetek valahová eligazításért, de aztán megláttam a sulit, és onnan már egész hamar megtaláltam a házunkat. Kulcsom nem volt (vagy legalábbis nem tudtam róla), ezért becsöngettem. Anyukám jött ajtót nyitni.
-Milyen volt a suli? -kérdezte. Lisztes volt az arca, biztos valamit sütött/ főzött amikor megérkeztem.
-Jó -húztam el a szám, mire ő olyan ,,anyukásan" felnevetett.
-Hát ez nem volt meggyőző -mosolygott rám. -Na, mindegy. Még eléggé sokára lesz kész a vacsora, ezért  szólj, ha éhes vagy!
-Oké! -bólintottam, majd bementem a házba. A szobámba érve leültem az ágyra. Mivel nagyjából semmihez nem volt kedvem, lefeküdtem, és az élet értelmén töprengtem. Igazából nem jutottam semmire, de legalább estéig lefoglaltam magam ezzel, és csak akkor mentem le, amikor az anyám szólt, hogy kész a vacsi.
Kedvtelenül maszatoltam szét a tányéromban a krumplipürét (pedig amúgy finom volt). Emiatt a szüleim aggódva összenéztek, és így csendben kommunikáltak egymással. De jó, hogy én az ilyen beszélgetésekből kimaradok...
-Nem ízlik a krumpli, Lili? -kérdezte az anyám.
-De, finom... -válaszoltam.
-És valami baj van? -tért a lényegre.
-Nem. Csak éppen azon gondolkoztam, hogy nem lett volna jobb, hogyha amikor elütött az a autó, rögtön meghaltam volna -mondtam. Igazából Dóri járt a fejemben, de róla nem akartam beszélni. Persze amúgy ez a   ,,vajon miért nem haltam meg?" dolog is megfordult a fejemben, csak még korábban.
-Te jó ég, Lili! -kapta a szája elé a kezét az anyám. -Attól tartok, hogy el kell vinnünk téged pszichológushoz.
-Pszichológushoz?! -akadt meg a torkomon az a kevéske krumpli.
-Lili, muszáj -közölte velem. -de nem csak amiatt a butaság miatt, amit az előbb mondtál. Enélkül is el kell menned hozzá.
-De akkor is! Dilidoki? Hozzám? Minek?! -háborodtam fel. -Talán nem vagyok nektek elég normális? -tettem hozzá, de a többesszám nem volt direkt, ugyanis az apukám egyszer sem szólalt meg, csak csendben ette a vacsorát.
-Nem, Lili, te teljesen normális vagy. De az élet még emlékekkel együtt is nehéz. És a pszichológus csak segítene... Hogy értsd, hogy mi történik körülötted.
-Ezt a szöveget órák óta gyakorlod, vagy szabadidődben pszichológusnak készülsz? -vágtam rá sértetten. -Na jó, nem érdekel. Felmegyek a szobámba.

                                                  *                 *                   *
    Zuhanyzás után az ágyamon fekve megint elgondolkoztam. Ezt... tulajdonképpen mért is csináltam? Hiszen a szüleim csak jót akartak nekem. Vajon mindig ilyen rémesen hisztis voltam?
    Tényleg mindenkinek jobb lett volna, ha inkább meghalok. A szüleimnek, Verának, Simonnak, az osztálytársaimnak... És ha emlékeznék azokra az emberekre, akiket valaha is megbántottam, őket is felsorolnám. De hát így még bocsánatot sem tudok kérni.
    Efféle ,,kedves" gondolatok miatt sokáig nem tudtam elaludni. Éjfél körül úgy hallottam, hogy valaki az ajtómon végighúzza a körmét. Viszont nem mertem kikelni az ágyból, mert azt hittem, hogy a Halál jött el értem.

6. Fejezet

   Bocsi, hogy ilyen rémesen sokat kellett várni rá :( Mostantól igyekszem gyorsabban megírni a fejezeteket, ígérem:) Jó olvasást!

 Lehunyta a szemét, és közelebb hajolt az arcomhoz... Pörögni kezdett az agyam. Nem hagyhatom, hogy megcsókoljon. Azok után, hogy otthagyott és került, nem. Már alig pár másodpercem kigondolni, hogy pofon vágjam, vagy esetleg tökön rúgjam, mert már szinte éreztem a leheletét a számon...
-Lili, nem ak... -kiáltott vissza Vera a suli kapujából, de amikor észrevette, mire készül Levi, gyorsan lesütötte a szemét, és hozzátette: -Jaj, bocsi, nem akartam semmit megzavarni -mondta, majd sietős léptekkel elindult.
-Ne, Vera várj! -kiabáltam neki, és utána szaladtam, otthagyva Levit. A szemem sarkából még láttam, hogy döbbenten pislog rám, de mégsem szólalt meg. De nem is baj, nem volt kedvem magyarázkodni. Vera nem állt meg, de lelassított, hogy be tudjam érni.
-Vera, én... -kezdtem volna, de elakadt a hangom. Reméltem, hogy csak képzeltem a szemében a könnycseppeket, de azért rákérdeztem:
-Mi a baj, Vera? -aggódva magam felé fordítottam az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
-Tényleg nem emlékszel arra sem? -szipogta. -Arra, hogy Levi...
    Zokogásban tört ki, amitől nem tudta folytatni.
-Sss, semmi baj sincs, nyugodj meg... -ültettem le a járdaszegélyre. Amíg szipogott, én agyaltam, hogy mit is akart mondani. Levi? Mi van Levivel? És miért most sír? Egész nap olyan boldognak tűnt. Azzal kapcsolatos, hogy Levi meg akart csókolni? Nem lehet, hogy...
-Verának Levi tetszik? -mondtam, talán kicsit túl hangosan, mert ő szomorúan rám nézett és bólintott. -Jajj Vera, Verám, nem történt köztünk semmi!
-Azon kívül, hogy csókolóztatok? -kérdezett vissza a sírástól még rekedtes hangon.
-Nem is... Nem csókolóztunk! Pontosabban ő meg akart csókolni, de én éppen megütöttem volna, amikor te visszajöttél. Ráadásul nem...
-Ne folytasd, hiszek neked. De csak mert új Lili tisztalappal indul, és remélhetőleg nem hazudik -mosolyodott el halványan, letörölve pulcsijával a könnyeit, és felpattant. Mivel újra vidámnak tűnt, nem akartam rákérdezni erre a ,,tiszta lap" -os dologra, de elhatároztam, hogy még szóba fogom hozni.
-Szóval, Lili, arra gondoltam, hogy átmehetnénk hozzám és tarthatnánk filmnézős délutánt. Egy csomó csipszet zabálnánk, megnéznénk a kedvenc filmjeinket, meg ilyenek... És lehet, hogy emlékezni fogsz valamire emiatt.  Benne vagy?
-Ööö, oké... -válaszoltam. Nem akartam lelombozni azzal, hogy igazából a délutánt azzal akartam tölteni, hogy átkutatom a szobám, és próbálom megismerni a régi énem. De ha ez neki ilyen fontos, felőlem legyen.
    Útban hozzájuk Verának igen beszédes kedve volt. Nekem elég volt csak néhány ,,aha, szerintem is" -t hozzászólogatnom. Igaz, hogy nagyrészt figyeltem, de azért elég sokszor elkalandozott a figyelmem, és pár perc múlva nem tudtam felidézni a beszélgetés előző témáját.
    Amikor odaértünk gyorsan küldtem egy SMS -t az anyámnak, hogy estig ne várjon haza, aztán Verához fordultam, amíg ő a kulccsal babrált.
-Na, és mit fogunk nézni?
-Te mit akarsz nézni? -nézett rám kíváncsian. Kérdését egy amolyan ,,ez-most-komoly?" szemöldökfelhúzós pillantással jutalmaztam, ami miatt halkan elnevette magát.
-Tényleg nem emlékszel semmire? Egy filmre sem?
-Asszem nem... De nem ülünk le? Már kicsit fáj a lábam.
-Ja, de... Akkor kezdjük rögtön el egy filmet. Mit szólnál aaa... -az A -t hosszúra nyújtotta, cinkosan rám nézett, vett egy nagy levegőt és folytatta. -Twilight -hoz?
    Pár pillanatig töprengve néztem rá.
-Alkony? Vagy mi...? -kérdeztem tőle összehúzott szemöldökkel.
-Neem, magyarul Alkonyat!
-Hát oké -vontam meg a vállam.
-De várj csak... Erre emlékszel? -csillant fel a szeme. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ,,igen, Vera, emlékszem", mert olyan reménykedve nézett rám, hátha sikerült eszembe juttatni valamit. De mi értelme lett volna hazudni?
-Nem. Csak angolul mondtad, én meg lefordítottam.
-Ó -húzta el a száját. -De! Tudsz angolul.
-Beszélni sem felejtettem el...
-Igaz. Te voltál a legjobb angolos. Gyere! -fogta meg a kezem és a szobájába vezetett. Viszonylag kicsi, de otthonos szobája volt. Krémszínű fal világosbarna bútorok...
-Hűűű -vettem észre az ággyal szemben egy hatalmas tévét.
-Ugyi? A szülinapomra kaptam -vigyorgott Vera. -Nya, kezdjük a filmet! Hozok popcorn-  t.
    Vera kiment a szobából, én meg tanácstalanul körbenéztem. Vajon nagyon pofátlanság, ha leülök az egyetlen fotelba? -gondoltam. Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy igen, ezért inkább lehuppantam a szőnyegre.
-Itt vagyok -lépett be Vera pár perc múlva egy tál gőzölgő popcornnal a kezében, majd beindította a filmet, és leült mellém. Őszintén szólva nem nagyon nyűgözött le ez a vámpíros story, amikor befejeződött, ezt meg is osztottam Verával.
-Hogy hogy nem tetszett? -kerekedett el a szeme.
-Nem azt mondtam, hogy nem tetszett! -próbáltam mentegetőzni.- Csak...
    A telefonom csörgése szakított félbe, amit mellesleg egyáltalán nem bántam.  Gyorsan kivettem a táskámból a mobilt és ránéztem a kijelzőre, miszerint Dóri hívott. Bocsánatkérőn Verára néztem.
-Vedd csak fel -legyintett.
-Halló? -szóltam bele a mobilba.
-Szia, Lili, hol vagy? -kérdezte tőlem egy magas, de határozott hang.
-Ööö,  Veránál- kijelentésemre ez a Dóri hangos röhögésben tört ki.
-Veránál? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy ,, nem érek rá, könyvtárban vagyok"!  -mondta, még inig nevetős hangon. -Mindegy, odamegyek.
    És válaszra sem várva lerakta. Tanácstalanul Verára pillantottam.
-Minden oké? -kérdezte.
-Ja. Ki az a Dóri?
-Miért? -hangja gyanakvó volt, amitől kicsit megijedtem.
-Ő hívott és amikor említettem neki, hogy nálad vagyok, azt mondta, hogy idejön.
-Neee -suttogta rémülten. -Csak Dórit ne...

Szünet:(

    Attól tartok, hogy egy időre (vagy talán örökre) szünetelni fogom a blogot. Bocsánatot kérek azoktól akik olvasták, de:
1. Alig van időm írni.
2. Amikor van rá időm, akkor nincs ihletem.
3. Nagyon kevesen olvasták.
    Hátakkor... Sziasztok:)

Díj:)

   Először is köszönöm szépen Borinak, és Dalmának, hogy jelöltek :)

A szabályokról:

- Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

- A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

- 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

- 11 embert meg kell jelölni és linkelni

- Nincs visszaadás/visszajelölés

Kérdéseim:

Magamról:

1. Mindig is itáltam magamról bemutatkozást írni >.<

2.Majdnem egy hónapja lettem 13 éves.

3. 3 tesóm van.

4. És van egy ikertestvérem (Zsuzsi)

5. A kedvenc sorozatom a Mentalista <3

6. 2 és fél éve cserkészkedem.

7. Szeretek olvasni, gépezni, énekelni, írni, stb.

8. Szeretnék eljutni egyszer Párizsba ^^

9. Írás közben gyakran van ihlethiányom.

10. Van egy dzsungáriai törpehörcsögöm (Mandula), akit mostanában eléggé elhanyagolok :((

11. Sokszor kezdtem könyvet írni, de sosem volt hozzá türelmem.

Kérdések-válaszok

Bori kérdései:

-Példaképed? Nincsen:(

-Ha választanál, akkor India, vagy Kína? India

-Idősebb korodban el szeretnél költözni külföldre? Inkább nem :)

-Kedvenc idézeted? Konkrétan egy kedvenc idézetem nincsen, és az idézeteket, amiket olvasok és tetszenek, mindig elfelejtem >.<

-Kedvenc színészed? Johnny Depp <3

-Játszol valamilyen hangszeren?(Ha igen min? Ha nem zenélsz, min szeretnél?) Gitáron.

-Gondolkoztál már azon, hogy nem írod tovább a blogod? Elég sokszor :/

-Milyen szakmát szeretnél felnőtt korodban? Erre még nem tudok válaszolni, majd meglátjuk

-Ki a kedvenc szereplőd a szentjohannagimiből? Ömm mindenkit szeretek a Szjg-ből, de talán Dave, és Cortez

-Voltál már szerelmes Cortezbe, ami közben olvastad a könyvet? Ki nem? ;)

-Egy legjobb barát, és sok ismerős, vagy több barát, de egy igaz sem? Egy legjobb barát és sok nagyon jó barát :)

Mi ösztönzött arra,hogy elkezdd írni a blogodat? Ez a történet régóta kerekedett, bennem, de egyik nap úgy ébredtem fel, hogy na, ezt muszáj leírnom, és aztán megcsináltam blognak is.

Mi a 3 jó tulajdonságod? Ha lehet akkor erre a két kérdésre nem válaszolnék, mert a jónál egoista, a rossznál nagyon önkritikus tulajdonságokat írnék :)

Mi a 3 rossz tulajdonságod?
Szeretnél írással foglalkozni?  Hááát, szeretnék, de nem hiszem hogy író leszek
Mióta írsz?  Már ovi óta tudok írni :DD mármint a blogomat? Júniusban kezdtem.
Kb hány blogot olvasol?   4-et, többre nincs időm.
Gondolkodtál már azon,hogy abbahagyod az írást?  Szerintem mindenki, aki ír gondolt már erre :/
Nálad mi a tipikus "álom pasi"?  Cortez , Zsolti és még... talán Zsák összegyúrása.
Kedvenc gyümölcsöd?  Mindig más, most a nektarin.
Kedvenc színed?  Piros
Szerinted melyik jobb?Színes,boldogabb megjelenés,vagy egyhangú,unalmasabb,de elegáns? Az 1.

Mivel nem olvasok túl sok és akiket jelölnék, ők küldték nekem a jelölést/ már jelölték őket, szóval a kérdéseket is kihagyom :)

Amúgy a kövi fejezetet valamikor ezen a héten teszem fel.

5. Fejezet

    Szóval le akar rázni...? Oké. Nekem mindegy. Úgyis szakítani akarok vele, nem? De hogyha már így állunk tényleg megnézem a büfét -gondoltam. Lesétáltam a lépcsőn és tanácstalanul körülnéztem. Hol is van az a büfé? Simon azt mondta, hogy a földszinten. Köszike, Simon, ez az épület hatalmas, hogy találnám meg egyedül... Senki ismerőst nem vettem észre, akitől segítséget kérhettem volna. Francba! Nem mintha emlékeztem volna az osztálytársaim arcára.
-Lili? Lili! -szólongattak mögöttem. Óvatosan hátranéztem, és Levi vigyorgó arcával találtam szembe magam.
-Szia, Levi! -mosolyogtam rá.
-Simon otthagyott? -vonta fel a fél szemöldökét.
-Ja -bólintottam.
-Akkor csak a szokásos. Nem jössz a büfébe?
-De! -csillant fel a szemem. Levinek előjöttek a gondolat olvasó képességei?
-Akkor gyere! -húzott a kezemnél fogva. Érintésétől bizseregni kezdet a hasam. Ettől meglepődve hirtelen megálltam, mire valaki nekem ütközött.
-Vigyázz már, te... Ó, cső Lili! -mondta a mögöttem lévő srác, ezért hátrafordultam. Barna haja fel volt zselézve, de szerintem nem állt jó neki. Széles válla arról árulkodott, hogy nem én voltam az egyetlen, aki valaha nekiütközött, annyira ijesztőnek tűnt első látásra
-Ööö, szia -motyogtam halkan.
-Lili, megfognád a táskámat? -kérdezte.
-Bocsi, inkább nem -válaszoltam zavartan. Mért engedelmeskednék neki, nem vagyok a szolgája...
-Akkor nyíltan mondom: elengednéd ennek a lúzernek a kezét?
    Hupsz, észre sem vettem, hogy még mindig Levi kezét fogom.
-Hé! Húzz el innen, bunkó! -lökte félre Levi az útból. Mivel az idegen fiú elesett, gyorsan továbbsiettünk. De azért már elengedtem a kezét. Mert még nem járunk, vagy ilyesmi...
-Ez ki volt? -kérdeztem tőle.
-Benji. Ömm, vagyis senki. Nem érdemes ismerned -válaszolta idegesen. Bólintottam. Végül is igaza volt: mért akarnám megismerni az egyik régi állítólagos pasimat?
-Itt a büfé -mutatott előre Levi. Tényleg eléggé nagy volt. Sült hús illata terjengett a levegőben, amitől összefutott a nyál a számban. A polcokon sorban álltak a szendvicsek, üdítő, sütik, füzetek és még fülbevalókat is láttam kirakva. A pult mögött egy rövid, fekete hajú nő állt. Viszont a szinte tökéletes összképhez társult, hogy hosszú, nagyon hosszú sorban álltak a diákok.
-Ezt... Mind ki kell várni? -kérdeztem ijedten Levit.
-Aha... -bólintott lazán, majd amikor a rémült arcomat meglátta, hozzátette: - De nagyon gyorsan kiszolgálnak mindenkit, ezért hamar sorra fogunk kerülni. Amúgy itt a melegszendvics eszméletlenül finom!
    Levinek igaza volt. Pár perc múlva már nem volt senki sem előttünk.
-Két melegszendvicset kérünk -tette a pultra a pénzt, majd rám nézett, amikor még mindig a zsebemben kotorásztam. -Nem kell kifizetned, meghívlak.
-Köszi -bólintottam hálásan, ugyanis amit az anyám adott pénzt ebédre, úgy látszik otthon hagytam.
-Tessék -adott a kezünkbe a büfésnéni egy-egy gőzölgő melegszendvicset. -Jó étvágyat!
-Köszönjük -intett neki Levi, majd hozzám fordult. -Gyere, üljünk le!
    Kimentünk az udvarra, és letelepedtünk egy padra. Beleharaptam a melegszendvicsembe.
-Hmm, életemben nem ettem még ilyen finomat -bólogattam elismerően.
-Vagy legalábbis nem emlékszel rá -tette hozzá Levi szórakozottan.
-Ja -mosolyogtam rá.
    Csendben ettük a melegszendvicsünket, de ez nem volt kínos csend: inkább olyan kellemes, természetes hallgatagság volt. Nap végéig ücsörögtem volna így, de hirtelen kivágódott az ajtó, és Simon lépett ki rajta. Azonnal kiszúrt engem, és szélsebesen futott hozzánk.
-Jaj ne, most balhézni fog? -csúszott ki a számon, de szerencsére nem olyan hangosan, Levi hülyének nézzen.
-Lili, miért nem vártál meg? Már egy órája téged kereslek! -kiabálta az arcomba.
-Simon, a szünetek 15 percesek -mondtam neki közömbösen. Meghökkenten bámult rám, ami miatt gúnyosan elmosolyodtam.. Nyilván arra számított, hogy a bocsánatáért fogok könyörögni.
-Tudod mit, Simon? -húztam gonosz mosolyra a szám. -Szakítok veled. Nem is tudom, hogy eddig miért jártunk...
    Simon arcáról a döbbenet dühre váltott át, és elvörösödött a feje.
-Lili, én sem értem! Akkora bunkó vagy, miért járnék egy ilyen lánnyal? -mondta majdnem ordítva, mire a homlokán egy ér ijesztően mozogni kezdett.
-Miért nem érted meg, hogy mindenki utál? Húz el innen! -szólt bele Levi. Simon feje még jobban piros lett, ha ez egyáltalán lehetséges, majd szó nélkül elviharzott.
-Ez azért kicsit durva volt, nem? -húztam el a szám.
-Nem. Megérdemelte -bólintott Levi szigorú arccal.
-Ööö, miért is?
-Hagyjuk -legyintett.
-De tényleg, miért utáljátok ennyire Simont? -kérdeztem most már gyanakodva. Hiszen nem ő volt az egyetlen: Ákos is Seggfej Simonnak nevezte. Amikor Levi még mindig tétovázott, rákiabáltam:
-Mondd el!
-Oké, nyugi. Azért, mert... -kezdte lassan kiejtve a szavakat, de csöngettek. -Jé, máris eltelt a szünet? De kár így csak később tudom elmondani. Amúgy neked német órád jön, nekem megy angol! Szia!
    Csak bámultam utána, amint sietős léptekkel elmegy. Hát, mellettem senki nem tud maradni egy szünetnél tovább? Fáradtan rogytam le a padra, és összeszorított szemekkel próbáltam kielemezni az előbb történteket. Ültem volna még legalább egy órán át, de egy kéz felrántott a padról.
-Jaj, Lili, mi baj? -találtam szembe magam Vera őzikeszemével.
-Semmi, semmi... -ráztam meg a fejem erőltetett mosollyal az arcomon.
-És mit csinálsz itt tök egyedül? Gyere, mindjárt kezdődik az óra!
    Attól kezdve, hogy együtt mentünk németre, az ebédig Verával töltöttem a napot. Nagyon sokat nevettünk (főleg a rémes menzás kaján), meg beszélgettünk és sokat mesélt arról, hogy korábban miket csináltunk együtt. Viszont azt észrevettem, hogy Levi egyszer sem nézett rám, és feltűnően került engem. Csak ebéd után, amikor Verától már elköszöntem, és a táskám cipzárjával szerencsétlenkedtem lépett oda hozzám.
-Segíthetek? -kérdezte angyali mosollyal az arcán, és választ nem várva behúzta a táskámat.
-Kösz -motyogtam. Mért viselkedik úgy, mintha semmi sem történt volna?
-Nincs mit. Amúgy Lili, gondolkoztam, és rájöttem, hogy eddig miért utáltuk Simont -kezdte és nem tudta elkerülni a figyelmem a többesszámot.
-Na, miért? -húztam fel a fél szemöldökömet.
-Azért, mert eddig veled járt -mondta szinte suttogva, lehunyta a szemét, és közelebb hajolt az arcomhoz...

Bocsánatot kérek, mert...

Bocsánatot kérek, mert tudom, már fel kellett volna rakni az 5. fejezetet. És amúgy már a táborban megírtam, csak azóta minden nap max. 10 percre volt időm a géphez ülni, és nem volt időm begépelni. :(

És most csalási nyaralásra megyünk 4 napra, szóval addig várni kell vele. De megígérem, hogy utána minél gyorsabban megpróbálom felrakni.

Sziasztok:)

4. Fejezet

 Sziasztok! A kövi fejezetet csak két hét múlva tudom felrakni, mert megint táborban leszek. Addig is jó olvasást! ;)

  Simon feje elvörösödött a dühtől. Káromkodott egy nagyon hosszút és választékosat, majd nekiugrott a fiúnak és fojtogatni kezdte.
-Ne, Simon, hagyd abba! -sikította mögöttük egy lány.
-Simon, te rohadék... -sziszegte a fiú, és orron vágta Simont. Az arcáról csorgott a vér, vörösre festve a pólóját.
   Az ajtó kinyílt mögöttem, és egy negyvenes éveiben járó barna hajú, szemüveges férfi lépett be rajta.
-Szervusz, Lili, hallom... -kezdte, de elakadt a lélegzete. -MI FOLYIK ITT?! -ordította kidülledt szemekkel.
-Maximum Simon vére, de az már mindjárt megalvad, vagyis valaki valószínűleg nyitva hagyta a csapot -közölte egy idióta az utolsó előtti  sorban.
-Levente ez nem vicces! -csapott az asztalra a tanár. Vajon az embereknek kieshet a szemük, csak mert mérgesek? Mert ő már egészen közel volt ehhez. -Simon, tűnés az orvosi szobába! Ki csinálta ezt vele?!
-Én voltam -tette fel a kezét az álompasi.
-Kísérd el Simont, és amikor összerakták őt az orvosiban, menjetek le az igazgatóiba!
-Rendben -szólalt meg Simon rekedtes hangon. -De tanár úr, ezt olvassa el! -nyomott a kezébe egy levelet, majd a másik fiúval együtt kiment a teremből. Amíg a tanár a sorokat bámulta, én körülnéztem. Az osztálytermünk nem volt nagynak mondható, de azért kicsinek sem. Kettes padok álltak, egy sorban három. Ránézésre több fiú volt, mint lány. Az álompasinál jobban csak egy fiú tetszett: akit az imént Leventének neveztek. Sötétbarna haja az arcába lógott, és furcsa, zöld szemével engem bámult. Pillantásától elpirultam, ezért gyorsan elfordítottam a fejem.
-Lili, az anyukád írt igazolást a dolgozatok alól, de azért próbálj figyelni az órákon! Én a matematika tanárod, és az osztályfőnököd vagyok, Kováts Vilmos tanár úr. Osztály! Kérlek titeket, mutatkozzatok be Lilinek!
   Már kb. az ötödik osztálytársam mondta el a nevét, és beszélt magáról, amikor Simon és a másik fiú belépett.
-Na, mit mondott az igazgató úr? -szakított félbe a tanár egy igencsak lelkes lány beszámolóját a megismerkedésünk történetéről.
-Mindketten kaptunk egy igazgatóit -felelt unottan Simon.
-Értem. Folytasd kérlek! -biccentett Kováts tanár úr Klári felé. Vagy... az előtte ülő vörös hajú lányt hívják Klárinak? Áhh, nem tudom.
-Bocsánat, tanár úr, leülhetnék? -szólaltam meg halkan, mire Klári (?) sértetten rám nézett, amiért megint félbeszakították. -Mert már kezd fájni a lábam...
-Persze -bólintott.- Ott ülsz, Vera mellett -mutatott egy üres helyre az utolsó sorban. Ami mellesleg pont Levente mögött volt.
   Odasétáltam, leültem és rámosolyogtam Verára. Sötétszőke, göndör haja volt, és a füzetébe egy mangafigurát rajzolgatott.
   Igaz, hogy ez az egész bemutatkozásos dolog miattam volt, viszont engem nem nagyon érdekelt. Persze fél füllel hallgattam a ,,kiselőadásokat", de csak amikor Leventére került a sor, akkor figyeltem csak igazán oda.
-Levi vagyok -nézett rám féloldalas mosollyal. -és...
-Azt hiszem magamról, hogy vicces vagyok, pedig nagyon nem! -utánozta Levi hangját a szőke- kékszemű fiú, aki valamivel ezelőtt mutatkozott be, és Ákosnak hívták.
-Kussolj már, seggfej! -mondta idegesen Levi. Ezek vajon utálják egymást, vagy csak hülyéskednek?
-Hé, hallgassuk meg egymást! -szólt közbe a tanár. -És egy perc múlva csengetnek, szóval aki kimaradt -mutatott két lányra. -Azok mutatkozzanak be Lilinek később! El lehet pakolni.
-Vera! Figyelj már, Vera! -sziszegte egy fiú (azt hiszem, Vince) mellettünk, és egy papírcetlit dobott az füzetére. Kérdőn néztem a padtársamra, de ő csak megrázta a fejét.
   Miután csengettek, felálltam és Verával együtt kiléptem a teremből, de ő megtorpant.
-Egy pillanat -mondta nekem.
-Oké -bólintottam.
   Vera nézte a teremből kilépőket, és amikor Simon következett, utánaszólt.
-Simon, várj egy kicsit! -óvatosan körülnézett, és csak aztán fordult vissza. -Hogy érted azt, hogy...
-Khm... -köszörlte a torkát Simon. -Lili, nem akarsz venni valamit a büfében? A földszinten van, és nagyon széles a választék. De siess, mert hosszú lesz a sor!
-Nem, most nem vagyok éhes -ráztam meg a fejem.
-Én viszont igen! Nem vennél nekem egy melegszendvicset? A pénzt majd suli után visszaadom.
-De...
-Menj már! -tolt el engem. Hmm... Szóval le akar rázni...?

3. Fejezet

   Bámultam a sorokat, és nem tudtam megmozdulni. De én... csak Simonnal járok. Ugye...? Gondolkodás nélkül bezártam az egészet. Elég, nem akarok többet látni. Könnyeimet visszatartva feküdtem az ágyamon, és úgy nyomott el az álom...

                                                            *            *             *

-Hahó, Lili! Kelj már fel, Lili!
-Mindjárt... -fordultam a másik oldalamra.
-Naaa, Lili! -bökdöste a vállamat az apám.
-Nemmm... -szorítottam össze a szemem.
-Lili, menned kell a suliba, 7 óra van!
-Mért kéne suliba mennem?
-Mert így valószínűleg hamarabb  visszatérnek az emlékeid.  Na, öltözz! -húzta le rólam a takarót. Hű, úgy tűnik, az apám kitartó ember.
-Oké -mondtam, és az ajtóra mutattam. -De akkor menj ki!
-Persze, de akkor megígéred, hogy nem alszol vissza? -nézett rám gyanakodva az apám.
-Ühüm -bólogattam.
-A ruháid abban a szekrényben vannak -mutatott rá. -És siess, nehogy elkéss!
   Amikor végre kiment, körülnéztem. Az említett szekrény mellett egy nagy tükör állt. Odamentem és megnéztem a tükörképem. Szőke haj... Hű, nagyon hosszú, vajon mióta növeszthetem? Egy ideig még bámultam magamat, aztán kinyitottam a szekrényt. A legtöbb ruha nem tetszett: mély dekoltázsuk és rikító színük volt. Rövid kutatás után találtam egy egész normális bordó pólót, és egy háromnegyedes farmert. Az asztalon lévő fehér érintős teló szerint  kedd volt, keddre bepakoltam, aztán lementem a konyhába.
-Jó reggelt, kicsim! -nyomott az anyám egy puszit a fejemre. -Simonnal mész a suliba, mindenhová el fog kísérni, és bemutatja neked a barátaidat.
   Simon. Vagyis az egyik pasim. Uhh, mi lesz ebből... És ez a Benji a másik...?
-Lili, itt az uzsid -zavarta meg az elmélkedésemet, majd az órájára nézett. -Simon 5 perc múlva itt lesz. Rakd el a mobilodat, hogy baj esetén tudj értesíteni minket! Az asztalodon van. Ja, és itt vannak az irataid, ezt is tedd el! -nyomott a kezembe egy sárga irattartót.
-Öhm, oké -néztem bele a személyimbe. Név: Horváth Lilla, születési időpont: 1997. január 28.
-15 éves vagyok...? -motyogtam magamnak.
-Igen, három hónapja lettél 15 -válaszolt az anyám. -De, siess már, mert elkésel!
  Felszaladtam a lépcsőn a szobámba, és felkaptam a mobilom. Április 17.-e van. Lassan visszasétáltam a konyhába, és leültem egy székbe.
-Anyu -szólaltam meg hirtelen. -Nem tudod, hogy hogy hívják azt a lányt, aki mellettem feküdt a kórházban?
-Dorkának, azt hiszem. Miért?
-Olyan szimpinek tűnt. A vezetéknevét nem tudod? Bejelölném facebookon.
-Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus. De ha nagyon akarod, utánanézek.
-Köszi. Anyu, te hány éves vagy?
-Negyvenkettő -felelt.
-És mit dolgozol?
-Fogász vagyok -csöngettek. -Ó, itt van Simon. Menj és vigyázz magadra!
-Oké, szia! -vettem a vállamra a táskámat. Egy nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
-Szia, Lili! -lépett hozzám Simon féloldalas mosollyal az arcán és közel hajolt hozzám. A szája már épp a számhoz ért, de ellöktem magamtól
-Ú, bocsi! -nyújtottam a kezem, hogy kihúzzam a bokorból, de ő segítség nélkül felállt. -De. Még. Ne. Ne csókolj meg!
-Rendben. Hhö. Nem csókollak meg. A kezedet foghatom? -nézett a szemembe gúnyosan. Hű, eszméletlenül szép szeme van... Akaratlanul is elpirultam és a cipőmet bámultam.
-Ööö... Igen, bocsi. Ja, és a kezem... Foghatod. Mármint... -túrtam bele a hajamba.
-Na jó, megbocsájtok, de többet ne lökdöss! -nyújtotta felém a kezét durcás arccal.
-Oké -húztam be a nyakam.
   A suliig az út köbö negyed óra volt gyalog, de mégis egy szót sem beszéltünk egész idő alatt.
-Figyi, Lili -fordult meg a kapunál. -Tőlem csinálhatjuk azt, hogy egész nap nem szólunk egymáshoz, de te szívnád meg. A többiek azt se tudják, hogy amnéziád van. A nevüket sem tudod. Nem gondolod, hogy gáz lenne, ha a legjobb barátnődhöz odamennél, hogy ,,jaj, hogy is hívnak, elfelejtettem!'' Hm? Mi van, már néma is lettél?
-Neeem, dehogy! -feleltem ijedten. Ez egy idegbeteg. Viszont igaza van, szükségem van rá. Még pár hétig el kell viselnem a lélegzetelállítóan szép szemét... Vettem egy mély levegőt, és kihúztam magam, hogy ne tűnjek olyan esetlennek.
-Bocsi, tudom, bunkó vagyok. Viszont kérlek ne hagyj egyedül! -néztem rá bociszemekkel. Amúgy nem mondtam igazat. Ő a bunkó, nem én.
-Rendben -forgatta a szemét. Huhh, ez bejött. -Akkor gyere!
-Simon, hányadikos vagyok? -kérdeztem, amíg egy folyosón vezetett.
-9.b-s, egy osztályba járunk -válaszolt szórakozottan, és kinyitotta a termünk ajtaját. Beléptünk, és 20 csodálkozó szempárral találtuk szemben magunkat.
-Óóó, cső Lili! Mi van, mégsem haltál meg? -röhögött egy szőke, kék szemű álompasi.
-Nem, nem haltam meg -nevetgéltem zavaromban.
-Osztály, figyeljetek! -szólalt meg Simon. -Lilinek átmeneti amnéziája van a fejsérülése miatt. Csak azért jöhetett iskolába, hátha hamarabb visszatérnek az emlékei. Mutatkozzatok be neki!
-Hú, Simike, mióta gyakorlod ezt a beszédet? -kérdezte a szőke- kékszemű fiú, mire az egész osztály nevetésben tört ki, és Simon csikorgatni kezdte a fogait. -És Lilus, mivel nem emlékszel semmire, Seggfej Simont kidobhatod, és velem fogsz járni!

2. Fejezet

   A csókunk nem tartott sokáig, mert eltoltam magamtól, és megkérdeztem:
-És... te ki vagy?
   A fiú döbbenten bámult rám.
-Lili, ez most komoly? Lili, én vagyok az! Lili, hahó! Komolyan nem emlékszel?
   Akármilyen cuki ez a fiú, és ha még igazat is mond, akkor sem szimpi. -gondoltam- úgy beszél hozzám, mint egy őrülthöz, aki most szökött a diliházból.
-Valószínűleg átmeneti amnéziája van, de ez nem meglepő, a fejsérülései alapján számítani is lehetett volna erre -szólalt meg halkan az orvos.- Az emlékei bármikor visszatérhetnek. Viszont mivel a sérülései nagyrészt meggyógyultak, hazamehet. -nézett az anyámra, mire ő bólintott.
-Lili, akkor összeszedjük a cuccaidat, és megyünk haza.- sóhajtott fáradtan.

                                                       *               *                   *

   Két óra múlva egy kocsiban ültem az állítólagos anyámmal és barátommal. Már utaztunk egy ideje, és a... khm, anyám megszólalt, hogy megtörje a kínos csendet.
-Öhm, Lili... Nem akarod megtudni, hogy hogy kerültél a kórházba?
-De- válaszoltam unottan.
-Az úgy volt, hogy éppen futni mentél, és... és mivel reggel esett az eső, eléggé sárosak voltak az utak, megcsúsztál, és beestél egy kocsi elé.- itt zokogni kezdett.- És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy...
-Anna, figyelj az útra!- szól közbe a... barátom. Amúgy meg a barátom annyira ismeri az anyám, hogy tegezi? Hű.
-Jól van, jól van... -próbált az anyám az útra koncentrálni, de még néha-néha szipogott egyet.- Szóval csak azért mentél el futni, mert veszekedtünk. Megkértél, hogy had mehess el egy buliba. Bevallottad, hogy alkoholt is innátok. De még csak 15 éves vagy! Természetesen nem engedtelek el. És -sóhajtott egyet.- Ha ideges vagy, mindig elmész futni. Erre sem emlékszel?- nézett rám a visszapillantóból. Óvatosan megráztam a fejem.
-Lili, annyira sajnálom!
-Oké, mostmár mindegy... -mosolyogtam rá fáradtan. Eddig észre sem vettem, hogy milyen álmos vagyok. Pedig nemrég aludtam... Mennyit is?
-Aaanyu? Mióta voltam a kórházban?
-Körülbelül 3 hete, drágám- válaszolt szomorkás mosollyal az arcán.
   Úgy negyed óra múlva megálltunk egy hatalmas háznál. Vagyis hatalmas házunknál. Amikor kiszálltunk, a barátom (?) odafordult hozzánk, és így szólt:
-Akkor én megyek is haza. És Lili, remélem hamar visszajönnek az emlékeid -kacsintott rám, és intett nekünk.- Sziasztok!
-Szia...-motyogtam magam elé.
-Ja, Lili -nézett vissza. -Simonnak hívnak.
   Amikor bementünk a házba, csak akkor tört ki belőlem a nevetés.
-Simon? Ez most komoly? Simon? -törölgettem a szemem.-És hogy szólítják? Simi?
   Az anyám rosszallóan csóválta a fejét, de amikor már fetrengtem a röhögéstől ,ő is elmosolyodott.
-De Lili, ezt inkább ne csináld, el van törve a karod...
-Ünneprontó- nyújtottam rá a nyelvemet.
-Anna? Lili is itt van? -lépett be az előszobába egy barna hajú borostás férfi az előszobába. Már éppen meg akart volna ölelni, amikor az anyám megköszörülte a torkát.
-Ja, igen, amnézia -forgatta a férfi a szemét a férfi.-Lili, én az apád vagyok.
   Bólintottam. Oké, erre számítottam.
-Tényleg, Lili, a szobádra emlékszel? -kérdezte az anyám.
-Hát, nem hiszem...
-Akkor gyere, elkísérlek! -karolt belém, és felvezetett az emeleten levő szobámba.
  Az ajtóban megállt, és hátrafordult
-Lili, nemsokára kész a vacsora, majd felhozom neked. -mondta, és lement a konyhába.
   Beléptem a szobámba. A falak halványkék színűek voltak, és a bútorok is eszerint voltak berendezve. Megakadt a szemem egy laptopon. Odatoltam elé egy gurulós széket, és bekapcsoltam. Mármint a laptopot. Kezdőoldalnak Facebook volt beállítva, ahol szerencsére belépve maradtam. Nevemnek Hotváth Lili volt beállítva. Kaptam egy halom értesítést, de a nagy részük játék felkérés, nCore meghívó, és ismerős visszaigazolás volt. Két üzim is jött, az elsőt Kaltosai Verától:
   Szia Lili! Hallottam, hogy baleseted volt :(((( Jobbulást a többiek nevében is :)
Puszi, Vera
  Többiek? Megnyugtató, hogy vannak barátnőim. A másikat Kerekes Bendzsitől kaptam:
   Helló, baby! ;) Jól eltűntél... Talizhatnánk még valamikor! Am az anyád még mindig beveszi, h CSAK Simonnal jársz? :DDD

1. Fejezet

  Fertőtlenítőszag. Ugye nem...? De, biztos, hogy kórházban vagyok. Óvatosan kinyitottam a szemem, és körülnéztem. A mellettem lévő ágyban egy 15 év körüli lány feküdt. Hosszú, szőke haja szabályos arcába lógott. Kíváncsian méregetett engem, majd amikor észrevette, hogy figyelem, kedvesen rám mosolygott. Tényleg, én miért is vagyok itt? A kezem be van kötve. Eltört? Valószínűleg. Uhh, a fejem is sajog. A mellettem lévő lány sérülései viszont elég durvák. Arcát egy hosszú vágás, és kisebb karcolások borítják. Homlokán vastag kötés van, kezét gipszbe rakták. Áhh, nagyon fáradt vagyok, biztos bealtatóztak... De meg sem kérdeztem annak a lánynak a nevét. Mindegy, majd holnap...

                                                          *               *                *

  Beszállok egy ősrégi trabantba és beindítom. Mégis mindenki elismerően nézi a kocsimat a járdáról, sőt elismerő pillantásokat is észreveszek a szemem sarkából. Egy bolt előtt leparkolok. A bejárat előtt  két kis asztalka áll. Az egyiken egy bögre kávé, a másikon egy plüssmaci. Megfogom a bögrét és beleiszom, de rögtön ki is köpöm, mert a keserű íze kávé égeti a torkomat. Megfordulok, de egy idős kopaszodó férfi elém áll, és azt mondja: ,,Ennél többet vártam volna tőled"- és sajnálkozó mosollyal egy kést szúr a hasamba- ,,De már késő..."
  Felébredtem. Élek. Nem haltam meg. Csak egy álom volt, csak egy álom- mondogattam magamban. Félve kinyitottam a szemem, mire egy nő hajolt fölém.
-Ébren vagy?- kérdezte gyengéden.
-Aha- feleltem. Fertőtlenítőszag. Francba.
-Hogy érzed magad?- érdeklődött megint.
-Jól- ez miért kérdezget tőlem? Talán orvos?
-Olyan súlyosak voltak a sérüléseid, úgy aggódtam!- igen, biztos orvos.
-Azt mondták, hogy ha jobban leszel, hazamehetünk, kicsikém!- nézett rám. Hogy mi van? Ez biztos nem orvos!
-Mért nézel így rám, drágám?-sóhajtott a nő. Ki ez, valami távoli rokon, vagy mi? Ránéztem. Rövid, szőke haj, kicsi kék szemek. Kicsit mintha ismerősek lennének a vonásai, de még tuti, hogy nem láttam.
-Mi baj, Lili?- ráncolta össze a szemöldökét. Lili? Az meg ki lehet? Körülnéztem, hátha nem hozzám beszél, de rajtunk kívül csak egy kislány aludt a kórterem végében.
-Jaj, Lili, nem emlékszel rám? Lili, én vagyok az anyukád!
-Mi van?- néztem rá csodálkozva. Hogy lehetne ő az anyám? Még sohasem láttam ezelőtt!
   Ekkor pár ember nyitott a terembe. Egy fehér köpenyes orvos rám nézett.
-Mikor ébredtél fel? Hogy érzed magad? Nem vagy...
-Nem emlékszik rám!- szólt közbe hisztérikus állapotban az állítólagos anyám.
-Aligha lehet, biztosan félrehallott valamit- sóhajtott az orvos.
   Miközben ők vitatkozni kezdtek, körülnéztem. Hol van az a kedvesnek tűnő lány? Az én ágyam volt a terem legszélén, ezért csak egy szomszédos ágy állt az enyém mellett. De az üres. Lehet, hogy meggyógyult? Áhh kár. Mármint nem úgy értem, örülök, hogy meggyógyult, de szívesen beszélgettem volna vele.
  Az orvos mögött egy egész helyes fiút vettem észre, ezért odafordultam. Világosbarna haja fel volt zselézve. Nagy, barna szemeivel engem fürkészett. Elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám.
-Hiányoztál, Lili!- mondta, és a teremben lévő emberekkel mit sem törődve megcsókolt...

Prológus

  Nem engedett el. Persze, hogy nem. Miért engedett volna. Most hiába takarítottam ki az egész házat. Pff... Pedig mondtam, hogy Simonnal megyek! Anyám nagyon bírja Simont. Azt hitte hazudok, vagy mi?! Amikor kimentem, és bevágtam az ajtót, meg se kérdezte, hogy hová megyek. Futni. Mindig futok, ha ideges vagyok. Összeszorítottam a fogaimat, hogy visszatartsam a könnyeimet. Felnéztem a borús égre. Az eső is elkezdett esni. Utálom az esőt. Ráadásul a mindjárt kiszakad a tüdőm. Kitartás, Lili, addig a lámpaoszlopig még el tudsz futni!
  Lihegve nekidőltem egy kerítésnek. Nem, nem tudok odáig elfutni. Egy szánalmas hülye vagyok! Mért mondtam Dórinak, hogy biztos elengednek??? Én voltam az egyik szervező! Most mondhatom vissza az egészet! Mit vártam, hogy az én anyám elenged? Ugyan már! Leültem a vizes járdaszegélyre, és a cipőmet bámultam. Francba, a cipőfűzőm is elszakadt. Mért nem írják ki a homlokomra, hogy LÚZER?
  Lehajoltam, hogy megkössem a megrövidült cipőfűzőt. Dudálnak. Biztos valamelyik barom megint rossz helyen parkolt. Nem lehet, hogy mia...