7. Fejezet

-Neee -suttogta. -Csak Dórit ne...

-Miért, ki ez a Dóri? Egy őrült tömeggyilkos? -kérdeztem, mire Vera elhaló hangon felkuncogott. Bár ez a ,,kuncogás" inkább halálhörgésre emlékeztetett. -De tényleg, ki ő?

    Vera legyintett. Furdalt a kíváncsiság, de látszott rajta, hogy nem akarja elmondani, ezért inkább nem nyaggattam. Vera egy idő után meg sem mozdult, csak bambult maga elé. Kicsit kínosnak éreztem, hogy így nem beszélünk, vagy ilyesmi, emiatt hogy legalább csináljak valamit, visszaraktam a mobilomat a táskámba.
-Már mész is? -kérdezte félénken.
-Ööö, nem -ráztam meg a fejem.
-Oké -fújta ki a levegőt. -Akkor megnézzük a New Moon -t is?
-Persze -nevettem fel. -Újhold?
-Aham. A Twilight második része -mosolyodott el ő is.
-És legalább van olyan jó, mint a Twilight?
-Háát, nehéz dönteni, de nekem az 1. rész jobban tetszett- vonogatta a vállát..- De szerinted tényleg nem jó?
-Nem azt mondtam, hogy nem jó... Csak azt, hogy olyan furi.
-Pedig régen ez volt a kedvenc filmünk.
-Igen?
-Igen. Nem hiszed el? -csodálkozott.
-De, csak... Mindegy -legyintettem.
    Csöngettek.
-Megyek, megnézem, hogy ki az -állt fel.
-Vera? Azt hiszem, Dóri lesz az.
-Ó. Akkor inkább maradok -ajtócsapódást hallottunk, mire kérdőn Verára néztem. -Akkor szerintem mégsem Dóri az,  hanem csak az apukám jött haza.
-Ja -bólogattam.
-Szia, apuuuu! -ordította, és szerintem nem csak a másik szobában, a szomszédos országokban is hallották.
    Válasz nem érkezett, helyette egy lány lépette a szobába. Rövid, festett vörös (vagy inkább piros?) haja  volt, meg feltűnő sminkje, és biztos voltam benne, hogy ez nem Vera apukája.
-Hahh, azt hitted, hogy az idióta apád vagyok? -húzta fel az ívelt és nagyon, nagyon vékony szemöldökét.
-Dóri? -szólalt meg halkan Vera. -Mit... Mit keresel itt?
-Hívtatok, ezért jöttem -biccentett felém a lány, ezek szerint Dóri, mire Vera a sírás határán elkerekedett szemekkel nézett rám.
-De hát nem is hívtunk! -mondtam határozottan.
-Lili, ne játszd a hülyét -nézett rám lesújtóan. -Gyere, menjünk innen, hányingerem van ettől a helytől.
-Hogy jutottál be? -vágott bele a válaszomba Vera cérnavékony hangon.
-Nyitva hagytad az ajtót, te barom -felelt, és azt hiszem, ha gyilkolni tudott volna a tekintetével, Vera már rég halott lett volna. -Akkor jössz?
-Nem -válaszoltam, mert ezt nyilvánvalóan nekem címezte, annak ellenére, hogy közben előkapta a mobilját és beírt valamit. De amikor megszólaltam, megállt a keze, és lassan felemelte a fejét.
-Nem? Tehát átpártolsz... ehhez?
-Igen! -emeltem fel a hangom. -És most tűnj innen!
    Dóri szó nélkül megfordult és kiment. Egyszer nézett csak vissza, és tekintetét az enyémbe fúrta. Pillantásával azt üzente: ,,ezt még megbánod!". Komolyan, lehet, hogy nehéz elhinni, de tisztán hallottam a fejemben.De valószínűleg hallucináltam. Vagy csak teljesen meghülyültem, amikor elütött az az autó.
-Ömm... Szerintem nem tudja, hogy amnéziád van -nézte Vera az előbb becsukódott ajtót.
-Szerintem sem -ráztam meg a fejem.
-Figyi... Nem lehetne elhalasztani ezt a filmnézést? Nagyon fáj a fejem.
-Ez azt jelenti, hogy menjek el?
-Ühüm -bólogatott szomorúan.
-Akkor szia... És jobbulást! -vettem a vállamra a táskám, és kimentem a házból.
    Kicsit nehéz volt hazatalálni, mert bolyongtam egy ideig az utcákban, már az is megfordult a fejemben, hogy becsöngetek valahová eligazításért, de aztán megláttam a sulit, és onnan már egész hamar megtaláltam a házunkat. Kulcsom nem volt (vagy legalábbis nem tudtam róla), ezért becsöngettem. Anyukám jött ajtót nyitni.
-Milyen volt a suli? -kérdezte. Lisztes volt az arca, biztos valamit sütött/ főzött amikor megérkeztem.
-Jó -húztam el a szám, mire ő olyan ,,anyukásan" felnevetett.
-Hát ez nem volt meggyőző -mosolygott rám. -Na, mindegy. Még eléggé sokára lesz kész a vacsora, ezért  szólj, ha éhes vagy!
-Oké! -bólintottam, majd bementem a házba. A szobámba érve leültem az ágyra. Mivel nagyjából semmihez nem volt kedvem, lefeküdtem, és az élet értelmén töprengtem. Igazából nem jutottam semmire, de legalább estéig lefoglaltam magam ezzel, és csak akkor mentem le, amikor az anyám szólt, hogy kész a vacsi.
Kedvtelenül maszatoltam szét a tányéromban a krumplipürét (pedig amúgy finom volt). Emiatt a szüleim aggódva összenéztek, és így csendben kommunikáltak egymással. De jó, hogy én az ilyen beszélgetésekből kimaradok...
-Nem ízlik a krumpli, Lili? -kérdezte az anyám.
-De, finom... -válaszoltam.
-És valami baj van? -tért a lényegre.
-Nem. Csak éppen azon gondolkoztam, hogy nem lett volna jobb, hogyha amikor elütött az a autó, rögtön meghaltam volna -mondtam. Igazából Dóri járt a fejemben, de róla nem akartam beszélni. Persze amúgy ez a   ,,vajon miért nem haltam meg?" dolog is megfordult a fejemben, csak még korábban.
-Te jó ég, Lili! -kapta a szája elé a kezét az anyám. -Attól tartok, hogy el kell vinnünk téged pszichológushoz.
-Pszichológushoz?! -akadt meg a torkomon az a kevéske krumpli.
-Lili, muszáj -közölte velem. -de nem csak amiatt a butaság miatt, amit az előbb mondtál. Enélkül is el kell menned hozzá.
-De akkor is! Dilidoki? Hozzám? Minek?! -háborodtam fel. -Talán nem vagyok nektek elég normális? -tettem hozzá, de a többesszám nem volt direkt, ugyanis az apukám egyszer sem szólalt meg, csak csendben ette a vacsorát.
-Nem, Lili, te teljesen normális vagy. De az élet még emlékekkel együtt is nehéz. És a pszichológus csak segítene... Hogy értsd, hogy mi történik körülötted.
-Ezt a szöveget órák óta gyakorlod, vagy szabadidődben pszichológusnak készülsz? -vágtam rá sértetten. -Na jó, nem érdekel. Felmegyek a szobámba.

                                                  *                 *                   *
    Zuhanyzás után az ágyamon fekve megint elgondolkoztam. Ezt... tulajdonképpen mért is csináltam? Hiszen a szüleim csak jót akartak nekem. Vajon mindig ilyen rémesen hisztis voltam?
    Tényleg mindenkinek jobb lett volna, ha inkább meghalok. A szüleimnek, Verának, Simonnak, az osztálytársaimnak... És ha emlékeznék azokra az emberekre, akiket valaha is megbántottam, őket is felsorolnám. De hát így még bocsánatot sem tudok kérni.
    Efféle ,,kedves" gondolatok miatt sokáig nem tudtam elaludni. Éjfél körül úgy hallottam, hogy valaki az ajtómon végighúzza a körmét. Viszont nem mertem kikelni az ágyból, mert azt hittem, hogy a Halál jött el értem.